Az emberek szeretik, ha igazuk van. Ez egy nehezen megkérdőjelezhető tény. Mikor szembesülünk azzal, hogy valamiben tévedünk, az bizony kellemetlen érzéssel tölt el minket még akkor is, ha egyébként helyén van az önbizalmunk és nem esik nehezünkre az önkritika sem.

Nem is gondolnánk azonban, hogy mi mindent megteszünk – akár tudattalanul is – azért, hogy bizonyos dolgokban ne kelljen megváltoztatnunk a véleményünket.

Minél fontosabb egy dolog, annál inkább ragaszkodunk a véleményünkhöz. Gondoljunk csak bele: ha egy apróságban tévedtünk, az sokkal kevésbé ráz meg minket, sokkal kisebb a jelentősége, mint hogyha egy nagy, sok mindent meghatározó kérdésben bizonyosodik be, hogy nem volt igazunk. Így aztán a tévedésünket belátni is sokkal könnyebb.

A legnehezebben és leglassabban azonban az olyan dolgokról változik a véleményünk, amik igazán fontosak a számunkra, annyira, hogy akár az életünk alappilléreit is képezhetik. Ilyen lehet akár a vallásunk, családról alkotott elképzelésünk, politikai nézeteink, de akár egy focicsapatért való rajongásunk is.

1954-ben Amerikában egy amerikai foci meccs teljesen eldurvult. Egyébként sem egy visszafogott és szelíd sportról beszélünk, ám ezen a mérkőzésen csak úgy repkedtek a súlyos sérülések és a durva szabálytalanságok. A szurkolók véleményét kutató szociálpszichológusok azt a megdöbbentő (vagy talán nem is annyira megdöbbentő?) eredményt kapták, hogy mindkét csapat szurkolótábora úgy látta: az ellenfél csapata minősíthetetlenül durván játszott, az általuk favorizált csapat szegény játékosai csak áldozatok voltak, akiknek néha nem volt más választásuk, mint hogy visszavágjanak. Súlyosnak ítélték az ellenfél által elkövetett szabálytalanságokat, az „ő csapatuk” által elkövetetteket azonban sokszor még csak észre sem vették (Hastorf és Cantril, 1954).

Ismerős lehet számunkra is ez a fajta elfogultság. Mi is történik ilyenkor? „Nem nézünk oda”, mikor kedvenceink valami olyat tesznek, amit nem várnánk tőlük? 

Bizony, annak érdekében, hogy ne kelljen megváltoztatnunk a véleményünket, képesek vagyunk arra, hogy bizonyos dolgok elkerüljék a figyelmünket. Bár észre sem vesszük, ez a „válogatás” bizony mindannyiunknál működik. Sokkal könnyebben észrevesszük a világban azt, ami a nézeteinkkel egybevág.

Akkor tehát sosem változik semmiben a véleményünk?

Természetesen nem erről van szó. A szociálpszichológia nem azt mondja ki, hogy a nézeteink NEM változnak, csak azt, hogy lassan. Így aztán sajnos kénytelenek leszünk néha elővenni azt a mondatot is, hogy „igazad volt Drágám!”