Élni valakivel, akivel már nem teljes a harmónia, vagy élni nélküle úgy, hogy közben megszakad a szívünk, kínzó állapot. Maradunk, mert mindig reméljük a jobbat, és ha mégis elmegyünk, visszahúz a szívünk. Pedig semmilyen párkapcsolat sem karmikus vagy sorsszerű. Rajtunk múlik, a mi döntésünktől függ minden: maradunk és hiányérzetben élünk úgy, hogy nem teljes a párkapcsolatunk, vagy végleg elmegyünk és a megnyugvásban bízunk.

Amikor párkapcsolatban élünk

Valami még biztosan jó, vagy valami még annyira nem rossz, ezért benne maradunk. Jó az, hogy a felállított igénylistánkból, párunk több dologban is megfelel számunkra. Rossz az, hogy ezeknek csak minimálisan felel meg. Az elménk nyugtatgat minket, hogy ezek az igények, ha csak minimálisan, is teljesülnek, több, mintha semminek sem felelnének meg. De ha mélyen magunkba nézünk, rájövünk, hogy mégsem vagyunk elégedettek. Közben reménykedünk abban, hogy valami változik és párunk is mindent megtesz értünk. Küzdünk az önbizalmunkkal és azzal, hogy nyugtatjuk magunkat, hogy ez így jó, még ha nem is vagyunk annyira boldogok. Azzal szemben, hogy egyedül kelljen élnünk és mindent újrakezdenünk. A dilemmánkban párunk hozzáállása is nagymértékben segíthet, amikor meghozzuk a döntésünket. Ha őszintén elmondjuk neki, hogy mi az, amit szeretnénk közösen megvalósítani, átélni, és a válasza az, hogy nem tudja, nem akarja, vagy képtelen rá, akkor ideje mennünk. 

Amikor már nem is élünk párkapcsolatban

Nem kell felvállalt párkapcsolatban lennünk valakivel, hogy együtt is legyünk, meg nem is. Általában szakítás után történik meg a se veled, se nélküled állapot. Szeretjük a párunkat, ezért még vele vagyunk lélekben, és még az is lehet, hogy néha testileg is, de a mindennapokban már nem része az életünknek. Nem találkozunk már annyit, eltűnnek a kedves szavak, a nyugodt beszélgetések, csak a másik hiánya marad. Hiánya annak, ami jól működött. A lelkünk egy részét nála hagytuk, és addig, amíg a hiányzó rész nem ér utol minket, csak szenvedünk és szenvedtetünk. De ebben a helyzetben is miénk a döntés, hogy hagyjuk, ezt a se veled se nélküled állapotot fenntartani, hónapokig vagy akár évekig, vagy megengedjük neki és magunknak is, hogy teljes, egész életet éljünk, de már egymástól távol és lelki fájdalmak nélkül.

Hinni abban, hogy társunk átalakul és reménykedni abban, hogy idővel minden változik, csak illúzió. Ha maradunk és reménykedünk, azzal csak az igényeinket öljük meg, vagy elmegyünk és vállaljuk azt, hogy mire vágyunk. Döntsünk akkor, amikor felismertük, hogy a párunkkal nem megy, és ne hagyjuk, hogy se vele, se nélküle állapot legyen, mert csak elszállnak az évek és eltűnnek a kihagyott lehetőségek.