Mikor az ember gyermeket vár, általában tele van izgalommal. Próbáljuk találgatni, hogy vajon milyen is lesz a születendő kisbabánk: lesz már haja? Sokat fog sírni? Ha nagyobb lesz, inkább ránk, vagy a párunkra hasonlít majd? Szereti-e majd a focit? Ügyes lesz-e matekból, vagy megbukik, mint a nagybátyja?

Örülnénk neki, ha már az anyaméhben valahogyan kapcsolatot tudnánk a kicsinkkel teremteni. Ezért is nagy élmény az apró talpacskák rugdosása még akkor is, ha esetleg felébredünk rá az éjszaka közepén. És habár ő még nem tudja nekünk elmondani, hogy szereti-e a mákos tésztát, mi gyakran előfordul, hogy beszélünk hozzá.

A fejlődéslélektan kutatókat – ahogyan a türelmetlen szülőket is – erősen foglalkoztatja az a kérdés, hogy a magzat az anyaméhben pontosan mennyit tapasztal meg a külvilágból? Hallhatja-e, értheti-e amit mondunk neki? Emlékszik-e majd ezekre születése után, befolyásolhatják-e majd a későbbi életét azok az élmények, amiket pocaklakóként átélt? Igaz-e például, hogy a zene megszerettetését már elkezdhetjük a születés előtt?

Bonyolult és fejlett orvosi műszereinknek köszönhetően az első kérdésre már könnyedén megkaphatjuk a választ, hiszen a baba fejlődési ütemével, így a hallásának és látásának fejlődésével is tisztában lehetünk. Az anyaméhben töltött hetedik hónap végére a baba szeme már teljesen kifejlődik és ki is nyílik. A fül viszont még ennél is gyorsabban: a hatodik hónaptól működőképes. A magzat ettől kezdve egyértelműen reagál a hangokra. Leginkább természetesen az édesanya hangját hallja, illetve az anya szervezetében levő hangokat: a szívverést, a tüdőben áramló levegő és a működő bélrendszer hangjait. Mindezek mellett azonban a külvilág hangjai is beszűrődnek az anyaméhbe.

DeCasper és Spence fejlődéslélektan kutatók jóvoltából pedig egy fantasztikus tényt is tudhatunk: a magzat bizony tanulni is képes! A baba születése után egyértelműen emlékszik arra, amit az anyaméhben hall. Hogyan bizonyítható ez, amikor az újszülöttek még nem tudnak beszélni? Trükkösen, egy – a szopás sebességét mérő – „okoscumi” segítségével!

A kutató páros kísérletében édesanyákat kért arra, hogy a várandósság utolsó heteiben minden nap kétszer olvassák fel ugyanazt a kiválasztott versikét. Az kísérletben résztvevő babáknak világra jövetelük után lejátszották a versikét. A cumit a versike hallatán megváltozott tempóban szopták, míg más, még nem hallott versikék lejátszása nem váltott ki náluk semmilyen hatást (DeCasper és Spence, 1986). Ebből egyértelműek arra következtethetünk, hogy a baba emlékszik arra, amit az anyaméhben hallott, és az ismerős versike hallgatása születése után is izgalommal tölti el.