Óriási szerelemmel, hatalmas szenvedéllyel indítjuk a párkapcsolatunkat. Abban a bizonyos rózsaszín ködben éljük a közös mindennapjainkat. Majd ahogyan telik az idő, a szürke hétköznapokban valami megváltozik. A könnyed, boldog, szerelemmel teljes időszaknak vége lesz, és azt érezzük, hogy csak harc árán tarthatjuk fenn az addig csodálatosnak hitt kapcsolatunkat. Vajon miért romlott el?

Az történt, hogy…

A párkapcsolatot mind a két fél működteti. Ha mindketten boldogok, kiegyensúlyozottak, akkor jól érzik magunkat. Ha csak az egyik fél boldog, akkor belőle szeretet, kedvesség, figyelem árad. A másik félből, aki boldogtalan, belőle a számonkérés, a sértődés és a küzdés áramlik. Mi történik ilyenkor? Aki boldog, annak a mindennapjai is boldogok. Élvezi az életet, dolgozik és ível felfelé a karrierje, párja nélkül is élvezi az életet. A boldogtalan félnek pedig aggodalommal, félelemmel telnek a mindennapjai, mert úgy érzi, már nem szereti őt a párja. Az addig meghitt, romantikus, együtt töltött időszakokat felváltják a viták és veszekedések. A kapcsolatban boldognak hitt fél nem érti, miért kell őt számon kérni arról, hogy hiányzik-e neki a párja, miért érzi ő jól magát egyedül is, és azt sem érti, hogy miért kell, hogy hiányozzon neki a másik. Már azok a pillanatok is rosszak lesznek, amikor találkoznak, mert aki boldogtalannak érzi magát, sokat gondolkodik, feleslegesen agyal, önbizalomhiánnyal és kisebbségi komplexussal küzd, és csak a szenvedést, a hiányt látja. Harcol azért, hogy párja bizonygassa azt, hogy mennyire szereti őt és a beszélgetések csak arról szólnak, hogy ő elmondja azt, hogy miért is annyira boldogtalan. A kapcsolatuk mélyrepülésben a végéhez közeledik.

Nem küzdeni kell, hanem tennünk kell párkapcsolatunkért

Akkor működik jól a párkapcsolatunk, ha együtt és egymás nélkül eltöltött időkben is boldogok vagyunk. Ha már küzdenünk kell egymásért, az azt jelenti, hogy tele vagyunk hiánnyal és elvárással. Harcolunk, mert a dolgok nem úgy érvényesülnek, ahogyan azt akarjuk. Emiatt szenvedünk és szenvedtetünk. Pedig csak egy pillanatra meg kellene állnunk és őszintén, tiszta fejjel figyelnünk a másikat. Meglátni azt a jót, ami van kettőnk között. Megélni minden egyes közösen töltött pillanatot. Felülbírálni az elvárásainkat és azt is, ahogyan látni akarjuk a másikat. El kell fogadnunk olyannak amilyen, nem szabad bírálnunk, sürgetnünk és arra „kényszerítenünk”, hogy bizonygassa azt, hogy mennyire szeret minket. Meglátni őt a maga valóságában, az elvárásaink nélkül. Engednünk kell azt, hogy a másik is jól érezhesse magát.

A boldogság nem attól függ, hogy mit adhat nekünk a párunk, hanem azt, hogy mi hogyan akarjuk és tudjuk azt megélni. Sosem szabad küzdenünk valamiért, amit csak elképzelünk, helyette a valóságot, a jelen pillanatot kell látnunk. Az igazi harcot meg adjuk át az ökölvívóknak.