Gyermekkorunkban a szüleink arra tanítottak minket, hogy fogadjunk szót és viselkedjünk helyesen. Berögzült viselkedési mintaként él bennünk, hogy ha nemet mondunk valakinek, ő majd nem fog szeretni minket. Viszont azért, hogy önmagunk életét éljük, meg kell tanulnunk nemet mondanunk.

Miért mondunk annyiszor igent?

Sokszor esünk abba a szituációba, hogy elmegyünk olyan találkozókra, ahová szívünk szerint nem szívesen mennénk. Családi összejövetelekre, ahol a családtagok kötelezővé teszik a megjelenést. Baráti társaságba, ahol már nem is érezzük jól magunkat. Mindezt csak illendőségből tesszük meg, mert jók és kedvesek akarunk maradni. Félünk attól, hogy csalódást okozunk, és összeomlik a rólunk alkotott kép. De ez a megfelelési kényszer igaz lehet arra az esetre is, amikor többszöri szívességet vagy segítséget kérnek tőlünk. Emiatt a saját dolgaink tolódnak, és joggal érezhetjük azt, hogy csak kihasználnak minket. Időt, energiát fektetünk abba, hogy másoknak megfeleljünk, miközben nem a saját életünket éljünk, csak olyanok akarunk lenni, ahogyan azt elvárják tőlünk. Eljátsszuk azt, hogy jók vagyunk.

Hogyan tanuljunk meg nemet mondani?

Fontos, hogy őszinték legyünk magunkhoz. Mi az, ami nekünk fontos, és mi az, amit mi akarunk? Kellő önismeretet tartva nézzük meg azokat a helyzeteket, amikor szerepet játszunk. Nem hirtelen, egyik napról a másikra kell nemet mondanunk most már mindenre, hanem kezdjük apró lépésekkel. Megnézni például egy napunkban, hogy van-e benne olyan program, amire nemet szeretnénk mondani, mert mást szeretnénk csinálni, vagy nem fér bele az időnkbe? Ha lemondjuk, először is, nem szabad sűrű bocsánatkérésekbe esnünk és indokolnunk, hogy miért mondjuk azt, hogy nem. Másodszor pedig, legyünk őszinték és ne mentegesseük magunkat, ne ígérgessünk egy másik alkalmat, vagy azt, hogy majd átgondoljuk. Tartsunk ki a döntésünk mellett. Ezekkel az apró lépésekkel jutunk el oda, hogy nem fog rossz érzést okozni, ha a jövőben nemet mondunk majd másra. Így sokkal közelebb kerülünk ahhoz, ami igazán fontos nekünk.

Aki szeret minket, elfogadja, ha olykor nemet mondunk. Mert tudni fogja, hogy vállaltunk önmagunkat. Tisztelni fog és mellettünk marad. Ha pedig lesz olyan, aki kifejezi a csalódottságát és ezt szóvá is teszi, ő feltehetően nem minket szeret, hanem csak azokat a dolgokat, amiket tőlünk megkap, és nagy valószínűséggel lassan el is fog tűnni az életünkből. A kérdés az, hogy veszteség lesz azokat elveszíteni, akik nem szeretnek minket? A válasz határozottan: nem.